1. fejezet
Merev tekintettel hallgatta a vizsgálatok eredményét a kb. 50 éves Henrik Conrado ágya mellett. Dr. Cullen hangja tele volt sajnálattal, miközben ellenőrizte az adatokat és a megoldáson törte a fejét, a beteg rákos volt, utolsó napjait élte, a kezelések eredménytelennek bizonyultak, a több mint 1 éves küzdelem hiábavalónak. A beteg itt feküdt, s a fájdalmai enyhítésére kapott morfiumtól kábult volt, az újabb adatokat már fel sem fogta. Bár azok már régóta csak nekik, orvosoknak szóltak. Ö, itt volt a legelején is, mr. Conrado már akkor tudta és elfogadta azt, amit ők nem. A rák győzni fog. Letette a mappáját, a tűket, és leült a beteg mellé a székre, megfogta hideg kezét. A legszomorúbb talán az volt, hogy nincs más, aki foghatná. Nem volt családja, nem volt senkije.
- Jól vagy? –kérdezte azonnal dr. Cullen aggódva. Persze, most hogy tudja, hogy éjjelente alvás helyett egy rúd körül tekereg már aggódik, pedig pár csészével több kávé, és nem is néz ki rosszabbul, mint máskor.
- Persze. De ez már felesleges. Felesleges vizsgálódni, az egyetlen dolog, amit vizsgálni kell, az a morfium adag. Henrik keze finoman megrándult az övében, Arlette elmosolyodott, eszével tudta, hogy nem hallja, mit mond, de ezt akaratlanul is megerősítésnek vette. Szerette ezt az embert, az egy év alatt megszokta, hogy nála kezdi és fejezi be a napot. Ez az ember szörnyen arrogáns és bunkó volt, na meg persze magányos. Kritizált mindenkit, ostoba, sértő vicceket motyogott, poént csinált mindenből, az életfelfogása pedig annyi volt: „Azért vagy, hogy hasznos légy. Dolgozz!” Talán azért is kötődött hozzá, mert saját jövőjét látta az öregben. Szomorúvá kellett volna tegye ez a gondolat, de nem tette. Más jövőt, nem is tudott magának elképzelni. Talán régebben vágyott családra, gyerekekre, és talán még most is egy kicsit. De nem hitte magát képesnek arra, hogy felelős legyen valakiért, legalábbis nem olyan értelemben. A szükséges, reális jövőjét látta. S megnyugtatta az a tudat, hogy bár talán ez az ember nem jelentette senkinek a világ közepét, de akkor is tett fontos dolgokat. èpítész volt, s sok szép épületet tervezett, melyek talán 100 év múlva is emléket állítanak létezéséről. Arlette úgy gondolta, ha megment pár életet, akkor ez az egész kibaszott lét, már nem lesz olyan felesleges.
- Tudnál úgy élni, hogy tudod nem tettél meg mindent érte? –kérdezte a főnök.
- Az emberek rengeteg hibát követnek el, és ezzel a rengeteg hibával élnek együtt. Különben is „mindent megtenni” mit takar ez? A saját korlátainkat, az emberiség korlátait, szakmai dolgot, vagy lelkit? Ez az ember beteg volt, és természete ekkor sem változott, csúnyán szólt az emberekhez, és a nővérek sem viselték szívélyesen gondját, pedig csak magányos volt, csak haldoklott. Minden bizonnyal ellátták, de megtettek-e mindent a kényelméért, gyógyulásáért, s hogyha nem, vajon melyik fog bűntudatot érezni, mikor előkészíti egy másik betegnek a szobát? Ès vajon az erkölcs úgy diktálja, hogy kell bűntudatot érezzen-e? – mondtam szinte csak magamnak. – Nem kell válaszolnia, nem is tud. Senki sem tud. Mindenesetre a lelkiismeretemnek mindig hűen fogok cselekedni, ez biztos, és ameddig esélyt látok rá mindent megteszek a beteg gyógyulásáért.
- Igen. Valóban csak ennyit tehetünk. –mondta, mire felálltam, hogy menjünk a következő beteghez.
- Tudod, kevés orvos választja ezt a pályát. Neurológusnak lenni nem könnyű dolog. Mindig meglepődök, mikor látom, hogy te mennyire –
- Èrzéketlen? Kegyetlen? Bunkó? - segítettem neki megtalálni a jó szavakat.
- Inkább erős vagy. –mosolygott rám kedvesen, mire én felnevettem
- Csak nem vagyok együttérzö. A lelki szegénységemet inkább, mint gyengeséget kéne jellemezni. –mondtam, mire megrázta a fejét
- Nem. èn nem ezt látom, mert. –kezdte volna, ám a folyosó végén megjelent egy hatalmas alak, hatalmas vigyorral a képén. carlislei fáradtan sóhajtott nevelt fia buzgó integetését, majd közeledő lépteit látva. Hát igen. Ez várható volt. Mozdultam, hogy bemegyek a szobába, megszökök, hiszen az illem is úgy diktálja, ám a behemót megállított.
- jaj várj kérlek egy percet, Solange. Ezt tegnap elejtetted. –mondta, majd előhúzta a csipkés melltartót a zsebéből, és rettentően diszkréten, felém nyújtotta, olyan magasságban, hogy szépen mindenki láthassa a folyosón.
- Oh. Köszönöm. kedves vagy, hogy elhoztad. A bugyi nincs meg véletlenül? –kérdeztem bájcsevej hangon, miközben elvettem tőle és szépen komótosan összehajtogattam. felnevetett. Azért jött, hogy zavaromon röhögjön, ám most még nagyobbat röhögött azon, hogy milyen nyugodtan fogadom. Hát igen, a póker arcom mindig is tökéletes volt.
- Nincs. Pedig én igazán meg akartam szerezni, de a pasas, aki elkapta nagyon szorongatta. Kár érte. –mondta, miközben ajkait lebiggyesztette,és vigyorogva nézett Carlisleira, aki zavartan lépegetett egyik lábáról a másikra, miközben azt se tudta sírjon-e vagy éppen a haját tépje a hülyeségünkön.
- Kár. –mondtam én is, hasonlóan szomorúan. – Még egyszer köszönöm. –mondtam, miközben bementem a korterembe, de még utánam szólt. – Jól áll neked a szőke haj. –mire én csak kezemmel hátraintettem, majd becsuktam magam mögött a korterem ajtaját. Anabelle félve üdvözölt, de mosolyomat látva, az ő szája is szélesre nyúlt.
- Hu, ha mosolyogsz, akkor nincs gáz. –könnyebbült meg, miközben leültem mellé, és elkezdtem ellenőrizni az infúziót.
- Bizony nincsen. Minden rendben van. A műtét és a kemoterápia eredményes volt. Nincs szövődmény, és láthatóan jobb színben vagy. Ha a doktor úr is beleegyezik, akkor végre hazamehetsz. –mondtam neki, mire örömében felsikkantott.
- jaj, de jó.
- Bizony az. Szerencsés vagy. –mondtam, miközben megpaskoltam a kezét és az asztalon lévő virágokra néztem. Most pár szál szegfű volt, természetesen friss. Mindig volt friss virág.
- Végre újra dolgozhatok, bár nem is tudom, sokat felejtettem. Fél évig voltam a cégnél, épphogy belerázódtam, aztán egy évig dekkoltam itt. Borzalmas. – mondta erősen gesztikulálva, ahogy már tőle megszokhattuk. Mindig mindenről, hatalmas nagy lelkesedéssel beszélt, akármilyen apróságról volt is szó, mindig volt hozzáfűzni valója.
- De azért csak óvatosan, a szervezeted még nagyon gyenge. Én azt tanácsolom, hogy legalább két hónapig, még pihenj otthon, szedjél fel pár kilót, rázódj vissza a dolgokba, élvezd egy kicsit az életet. –mondtam, mire vállát kicsit megemelte, száját pedig csücsörítette, most döntötte el, hogy tetszik-e neki az ötlet.
- Ez nem tanács volt, hanem orvosi utasítás, vagyis rezidensi. Dr. Cullen biztos kiír még pár hétig. –mondtam, miközben nyílt az ajtó. Anabell szeme, mint mindig, és mint mindenkinek, most is felragyogott, mikor meglátta a doktort.
- Mit is csinálok én? –kérdezte a főnök kedvesen mosolyogva ránk.
- Hazaenged engem, plusz Arlette szerint kiír otthon még néhány hétre pihenni. – mondta Anabelle, miközben a szempilláit rezegtette, és a szája szélét rágta. Falra tudtam volna mászni az ilyen viselkedéstől. Van vőlegénye, akit szeret, és aki viszontszereti őt, mégis amint meglátja a doktorát, úgy viselkedik, mint egy hormonoktól fűtött tini lány.
- Nos igen. Azt hiszem, valóban ezt fogom csinálni. –mondta a doktor, miután végignézett a beteg adatain, és elkezdte kitölteni a kiíráshoz szükséges lapokat.
- Juhéj! –mondta vidáman Annabell.
- Fél évente vissza kell jönnöd kontrollvizsgálatra. –mondta Carlislei miután mindent felírt a korlapra. - Holnap elmehetsz. –mondta, mire Bell már nyúlt is a telefonért, mi pedig kimentünk a szobából. Megmasszíroztam a nyakam. A testem tiltakozott, és minden porcikámmal az ágyba kívánkozott.
- Jól van. Mára végeztünk. –mondta a főnök, miközben az öltözők felé vettük az irányt.
- Izgulsz a hétfő miatt?
- Nem igazán. Kellene? –kérdeztem mosolyogva, hogy talán nem találja a tudásomat elegendőnek.
- Nem. Nagyon jól teljesítesz. A mai műtétnél is jó voltál. Csak pihenj többet. Holnap pihend ki magad. –mondta, majd megálltunk az öltözök előtt, s atyafiasan a vállamra tette a kezét. Láttam, hogy mondani akar még valamit, száját szólásra is nyitotta, de végül csak elköszönt.
- Jó éjt, Arlette! –mondta, miközben bement a férfi öltözőbe.
- Dr. Cullen! – szóltam utána. –Nem kell aggódjon miattam. –mondtam, mire ő keserűen elmosolyodott.
- Mégis aggódom. –szólt keserűen, majd bement. Egy pillanatig még néztem a doktor üres helyét, a fehér ajtót. Jó ember, szép élettel. S én? Én a bárba készülök táncolni. Hiszen szombat van.
***
Úgy érezte egy örökkévalóság telt el azóta, hogy hazafelé tart. Múlt éjjel, a tánc után egyenesen a korházba ment. A dolog tegnap este elhúzódott, a tánc csak 5-kor ért véget, neki pedig 7-re a korházban kellett lennie. Így nem ment haza. Aztán ma este is egyenesen ide jött. Előtte mi volt? Csütörtökön is egész nap dolgozott, éjszaka az öregúrra vigyázott. Igen. Szerda este aludt utoljára otthon. Szívás. Ránézett az órájára, fél 5 volt. A város még sötét volt, az utca pedig kihalt. Utált itt lakni, ezen a környéken. A belváros legalja, kocsmák, bárok, lerobbant lakások. Naponta késeltek meg itt embert néhány dollárért,s drog is nagy mennyiségben cserélt gazdát. Hiába, Chicago a bűnök városa. De legalább a korház jó helyen volt, szép parkkal, modern épületekkel. Pech, hogy ez egyórányira volt ettől a lebujtól, de mák, hogy legalább a klub közel van a kis lakásához. Nagyokat pislogott, és lábait is egyre nehezebben rakta egymás után. Halálosan fáradt volt. De ezt nem lehetett kialudni, 26 éves volt, de ez a 26 év mázsás súlyként nehezedett a vállára. Élete első 7 éve, mint a boldogság, csak halovány emlék volt, s talán csak még jobban fájt, mint a rossz. Fájt, mert pontosan tudta, hogy mit veszített. Felnézett a nagy kerek holdra, a felhőtlen égre, melyen nem látszottak csillagok. Nem igazán tudta miért csinálja. Orvos lett, mert ez lefoglalta, távol tartotta a kellemetlen gondolatokat, és a hasznosság érzetét keltette, mellette táncosnőként dolgozott, mert bár rezidensként is sokat keresett ez nem volt elég. nem, hiszen nagyanyja életét is biztosítania kellett, az otthon pedig jó volt, jó, így pedig 2000 dollárt követelt havonta. Ott volt a hitel is, melyet még a szülei hagytak rá, és a diákhitel, amit ő vett fel, tanulmányai kezdetén. Ezért csinálta. Ezért tartott most hulla fáradtan, több nap után először, abba a lyukba, melyet nem tudott az otthonának nevezni. De miért élt? Azért, mert gyáva vagyok véget vetni neki. –szólelt meg egy gonosz hangocska a fejében.
- Nem, azért mert túl büszke vagyok ahhoz, hogy feladjam, s mert talán pislákol bennem még egy kis remény. Vagy legalábbis ezt akarom hinni. –suttogta maga elé, majd összerezzent mikor válasz érkezett.
- Áh, szóval büszke vagy. – a hang kellemes volt, s mindtha felülről jött volna, összerezzent és felnézett, miközben kabátja zsebében megszorítta a sokkolót. Ám hiába nézett fel, mert mintha a semmiből került volna egyenesen az orra elé a férfi. Magas volt, és nagydarab. Farmerja és dzsekije megviselt, szőke haja borzos. Arca , mint egy görög istené, a szeme azonban vérvörös. Hátrahőkölt. A sokkolót maga elé emelte, miközben hátrafelé sétált, szemét le nem vette az idegenről, aki félre fordított fejjel, ajkán gonosz mosollyal, lassan közelített felé. Beleütközött valami keménybe, mire halkan felsikkantott. Megfordult, és egy nevető vörös szemű szépséggel találta szemben magát. A nőnek hosszú barna haja volt, s alacsony termete ellenére erősnek tűnt.
- Na nézd csak John! Milyen finomságot találtunk! –mondta a nő, s szépséges hangjával ellentétben, arca gonoszságot és vágyat tükrözött.
Fejében kétségbeesetten visszhangzott saját hangja. Fuss! Menekülj. Ám nem tudott megszólalni, nem tudott sikítani, mozogni. Bénult ujjai közül a sokkoló a földre esett. Mintha lassítva látta volna ripityára törni, majd a folyamat hirtelen eltűnt a szeme előtt. A világ mozgott, feje tetejére állt, érezte fejét koppanni, bordáit törni, nyakán a húst felszakadni. Sötétség, szédülés. A világ eltűnt a szemei elől. Homályosan érzékelt valamit. Durva érintéseket, fájdalmat, de a dolgok távolivá váltak, az érzések tompultak. Felfogni sem volt ideje a dolgokat. A sötétség, vákumként szippantotta magába, s pillanatok alatt nyelte el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése